Az ország álmos, csendes vidékéről, Szatmárból érkeztem a pörgős és zajos Budapestre a családommal. Kilométerekben is nagy ugrás volt, lelkiekben sem volt könnyebb. Az Úr ezt az ajtót nyitotta meg, minden mást bezárt. De ezzel együtt olyan szolgálati lehetőségeket adott, amit addig nem ismerhettem, mindeközben megtanított arra, hogy az ő tervei bár sokszor eltérnek az egyéni tervektől, de mindenképpen előrébb visznek, ha elfogadom. Engem, a kisvárosi lelkészt, aki úgy érezte már, hogy szépen élvezheti a közel két évtizedes szolgálat gyümölcseit, elhozott egy világvárosba, ahol felpörgetve a ritmust fiatalok, fogyatékkel élők és börtönben lévők között is adott számomra feladatot. Bár sokszor menekülnék, de az Úr mindig fogva tart, és használni akar…mindeközben védelmez is, mert erre is szükség van…és mindezek miatt hálával tartozom neki.

A külső-kelenföldi gyülekezetben való szolgálat lehetősége ajándék, evangéliumi légkörével és felém mutatott szeretetével otthonossá tették ezt a várost számomra. Testvérekre találtam ebben a közösségben. Hogy mire mennek velem, egy vidéki lelkésszel Budán…azt az Úrra bízom. De talán az a legjobb…Arra törekszem, hogy a megtérés és az újjászületés üzenetét képviselve Isten országába hívogassak, ami Jézus Krisztus által megnyílt minden megtérő számára.

A feleségem középiskolai tanárnő, a három fiam pedig szebbek és okosabbak az apjuknál. De jól van ez így. Az az ige, amit konfirmációkor kaptam mindig elkísért, és sokszor hivatkoztam rá az Úr előtt…és még sokszor fogok is bizonyára.

„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád. Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.” (Zsoltárok 55,23)